Kedves emberek

Már megint Kolosy tér.

Ott dolgozom. Besegítek a családi vállalkozásba, a pénzváltónk működésébe.
Tulajdonképpen nincs sok munka vele, inkább az emberek bizalmát kell megszerezni. Ebben anyukám a sztár. Ő vezeti a Kolosy téri fiókot. Kialakított magának egy nem is olyan szűk ügyfélkört. Abban az épületben, ahol működik ez a nagynak korántsem nevezhető üzlethelyiség, jószerivel mindenki ismeri. Ez olyan, mint a mindenki által ismert sarki közértesnéni. A környéken mindenki hozzá jár megvenni a friss ropogós kenyeret. Csak itt éppen a pénz ropog. Néha, ha új. Szerencsére nem így mérik az értékét.

Ez az ügyfélkör meg van elégedve. Legalábbis úgy tűnik, különben nem jönnének vissza. Kedves a kiszolgálás, és ez úgy tűnik sokat jelent.

Így tehát én is bepillantást nyerhetek ennek a mikroorganizmusnak az életébe. Mármint ebbe a kis közösségbe. Ismerem már az arcokat, köszönünk egymásnak, és tudják ki vagyok.

Nem messze tőlünk nyitott egy mini Tesco. Szép, új, és nem olyan olcsó, mint hinnénk. Mellette pedig egy konkurens pénzváltó. Ami most minket érint az az utóbbi esemény, vagyis, hogy osztoznunk kell az ügyfeleken. Gondoltuk mi. Ugyanis a megszokott, hozzánk szokott kedves emberek nem mennek át oda váltani. Miért tennék? Itt jó a kiszolgálás, ismerősek az arcok.
Sőt, még ők jönnek panaszkodni, hogy: "Micsoda arcátlanság ez. És ilyen közel. Hogy képzelik? Szakmai etika már nincsen manapság?"

Sajnos arról kell hírt adnom, hogy nincsen.

De nem csak szakmai etika nincsen. Másutt sincs. És nem csak etika, erkölcs sincsen. Mert az emberek szerint az üzlet és az erkölcs különválasztandó.
Valóban?
Csak ne csodálkozzanak, ha ügyfélkört nem sikerül kialakítani erkölcs nélkül.

Karácsonyi vásár

Pontosan egy héttel ezelőtt, Szilvivel kimentünk a Vörösmarty térre a karácsonyi vásárt megnézni.
Bár november volt/van, mégis olyan decemberi, karácsonyi hangulata volt ennek az esti programnak. Rengeteg ember, esti, színes fények, feldíszített hatalmas karácsonyfa, és egy közepes méretű színpad. Itt nem dübörgött a zene, nem léptek fel rock együttesek. Halk, kellemes hangzású, az alkalomhoz illő népi zenekarok, vagy éppen kórusok lptek fel. Előtte néhány ember szürcsölgette a forralt borát, szerelmespárok bújtak össze, és hallgatták az andalító muzsikát.

Akárcsak mi. Nem volt hideg, éppen elviselhető volt a hőmérséklet, habár mi jól fel voltunk öltözve. Miután körbe néztünk, láttunk érdekes dolgokat, megéheztünk, úgy döntöttünk veszünk egy jó nagy kolbászt krumplival, és egy jó nagy adag mustárral.
Megkerestük a legkevésbé mocskos padot, és leültünk. Egy 50 körüli ölgy is ült ott, ő is evett. Kedves volt. Mosolyogva jó étvágyat kívánt, és evett tovább.
Így még családiasabb lett a környezet. Mindketten jól laktunk.

Később vettünk mi is egy-egy forralt bort, és lassacskán átmelegedtünk. Jó fűszeres volt. Fahéjjal, és szegfűszeggel ízesítet (bár nem tudom, hogy létezik-e másféle).

Szép élmény volt. A halk, lágy zenével, a forralt bor illatával, a - bár egyszerű étel -, de csodálatosan finom kolbásszal, az átbeszélgetett estével megfűszerezett hangulat egyszerűen már novemberben áthatja az embert.

Jó böngészgetést kívánok a vásárban is.

Családi tenisz

Miután apukámat megműtötték a szívével, kellett néhány hónap, mire annyira rendbe jött, hogy már teniszezni is mehetett - persze csak módjával.

Első lépésként engem szervezett be.

Eleinte nem szerettem volna menni. Talán lustaságból, talán mert nem volt sok sikerélményem ezzel kapcsolatban. De később rá kellett jönnöm, hogy nem is olyan rossz dolog ez.

Később Bátyámat és Anyukámat is sikerült bevonni a játékba és már párosozhattunk is.
Jó érzés volt, hogy - bár nincs túl gyakran együtt a család, mivel Bátyus kirepült - közösen eltölthetünk hétről hétre egy-egy órácskát.

Este, már sötétben érkezünk. Nyolc óra.
Eleinte hideg van, és rossz érzés, de később mikor bemelegszik az ember, már sokkal jobban érzi magát a bőrében.

Egy budaörsi teniszpályát választottunk ezeknek a családi "szeánszoknak" az Auchan, Ikea és hasonlók mögött.
Nem a legjobb pályák, de nekünk megteszik. Csak ütögetünk.
Így ősszel/télen sátorban játszunk már, ha ez nem lenne már rég lefagyott volna a pálya. Bár mostanság jobb idő van, de később...
A sátorba dupla ajtón kell bemenni, a nyomáskülönbség miatt, vagyis, hogy ne eresszen le, mikor kinyitjuk. Bár logikus, mégis érdekes megoldás. Van, ahol például forgóajtón keresztül lehet bejutni.

Bent a sátorvászon falára vetített erős fényű lámpa szórt fénye világította meg a három pályát. A szemnek viszont nem volt kellemes. Túl sárgás volt, szinte álmosító. Persze, mint mindent, ezt is meg lehetett szokni, így végül alvás helyett inkább teniszeztünk.

A sátor belső falán a leheletből kicsapódó pára gyülemlett fel. Mintha valaki lepermetezte volna belülről. De olyannyira, hogy csöpögött nagy cseppekben.  A salakra, hatalmas lyukakat is fúrt a mindig ugyanonnan csöpögő leheletvíz. Néha egy-egy csepp eltalálja az embert játék közben. Vagy talán a feje búbjára is esik. Nem kellemes, de ez ritka.

Mikor letelik az egy óra, már csak a pályalehúzás marad. Ez egy könnyed levezető séta. Ekkor újra szép, rendezett, láb-, és labdanyomoktól mentes pályát hagyhatunk hátra az utánunk jövőknek. Már ha ilyen késői órán jön még valaki.

Közös utazás

Bár ritkán adódik ilyen lehetőség, de Szilvivel közösen utazni csodálatos érzés. Már ha van hely a Volánbuszon.
Tulajdonképpen romantikus.
Összebújva megtenni a Győr-Budapest, vagy éppen Budapest-Győr távolságot, bepárásodott ablak mögött ülve. És persze kedvenc zenéinket hallgatva, vagy éppen átbeszélgetve az utat.
Ha egyedül kell utaznom, sokkalta hosszabbnak érződik a út. Főleg hogyha hazafelé megyek.

Ezért inkább feléje utazok, ha csak tehetem. Gurulok, szinte repülök hozzá.

Hozzád Győri-Édesem!

Budapesti ködtúra

(A bejegyzéshez ajánlott zene: Coldplay - Gravity)

Reggel, mikor kikelek az ágyból, mindig kinézek  az ablakon. Akkor is fáradt voltam, mint általában reggelente, de a látványtól sokkal jobb kedvre derültem.
Köd volt.
Mint fotós, régóta vágytam erre. Mindig is szerettem volna egy sorozatot a városról, ilyen időben. Egyrészt, mert szeretem ezt a természeti jelenséget, másrészt pedig jó fotótéma. Hatásos.
(A továbbiakban képekkel is illusztrálom majd hangulataimat. A fotókra kattintva lehet nagyítani.)

Reggel magamhoz vettem fotós felszerelésemet, és nyakamba vettem a várost.

A Kolosy térről indultam. Akkor, ott oszlani látszott a leereszkedett felhőtömeg. Elszomorodtam. Azt hittem hogy csak a reggeli néhány, gyorsan ellőtt képek maradnak meg, és megint várhatok egy évet. Mert ki tudja mikor lesz következő ehhez hasonló. Mikor elindultam a Duna irányába, örömmel nyugtáztam, hogy a víz fölött és környékén nagyban dúl az égből jött látvány. "Ezaz - gondoltam -, a folyó mellett kell haladnom."

Itt látszott igazán, hogy a köd gomolyog. Nem képez egy olyan szürke, síri világot, hanem körbevesz, szinte "ápol, s eltakar". Csak kapkodtam a fejem, kerestem a megfelelő látószögeket, perspektívákat. Ahogy utaztam, csak remélni tudtam, hogy a köd csak erősödik majd. Ekkor még elég gyenge volt, bár a Nap még sütött itt-ott, néha.

Ahogy haladtam a Duna vonalában, megláttam a túlpartot. Rájöttem, szerencsém van, mert ha nagyon sűrű lenne a lég, nem látnám a Parlamentet sem. Örülök hogy végülis így alakult, mert ez a látvány tárult elém:

 Időközben arra gondoltam, jó lenne a belvárost is megnézni. Vajon milyen lehet a Váci utca például úgy, hogy szinte a kirakatok sem látszódnak. Tévedtem. Akkor már túl messze kerültem a Dunától, így ott szinte semmi köd nem volt. De azért valami mégis. 

   


Még néhány képpel szeretném zárni ezt a bejegyzést.
 

Amikor elértem az Erzsébet hídhoz, már tökéletesen ködbe burkolózott a város, és én is. Átszellemültem. Persze már fotótémákban gondolkoztam, de persze gyönyörködtem is. Csodálatos volt.
A Szabadság-híd zöldje is a fellegekbe veszett. Gyönyörű volt.

A köd kicsit olyan, mintha a Mennyországba lépnénk. Minden olyan tiszta és friss lesz. Bár az emberek az utcákon ugyan úgy szomorkásan, lehajtott fejjel mennek, mégis mind egy kicsit érzi, tudja, hogy ez a nap más, mint a többi. Valószínűleg holnap nem lesz ilyen. Persze a holnap tartogat mást. Jót, rosszat is talán. De a mai napnak ez a szépsége. És titkon mindenki csodálja. Mindenki megnyugszik tőle. Én is.


Meséljenek hát a fényképek.

A ködös városról készült többi fénykép megtekinthető itt.

Várakozás - Buszmegálló

Fontos momentumok:
A Moszkva téren álltam.
A 139-es busz megállójában.
Szürkült.

Bár tavaly ilyenkor már nagyban esett a hó - mármint az első és szinte az utolsó is -, idén nincs túl hideg, sőt!
Tavaszias idő volt, és vártam a buszra. Egy újabb alkalom merengésre, hangulat átérzésére, gondolatok megformálására.

Kissé minden nedves volt még, előtte úgy rémlik, esett. Közvetlenül fölöttem még szürke fellegek vonultak, azonban a távolban...
A városban az ember általában lehajtott fejjel megy, nehogy elbotoljon valamiben, de jobb esetben is csak a szemmagasságban álló épületek szürke falait látja. A furcsa az, hogy nem volt sötét. Kizárólag a házak árnyékai adnak egy olyan érzetet, mintha már 9-10 körül járna az idő.
Pedig a jellegzetes narancssárga korláthoz dőlve megláttam a távolban a tiszta, türkizes eget. A lenyugodott nap még hátrahagyott egy kis narancsos-barnás színt. Csak egy vastagabb tiszta folt volt ez a szürkeségben. És rájöttem, hogy hihetetlen pihentető a szemnek a távoli, gyenge, de mégis éles, természetes fény.

Csak lehajtott fejjel járunk, és a közvilágításhoz szokott szemünk miatt az egész város szürkévé válik. Ez egy oázis volt. Egy felüdülés. Egy jó érzés.

És akkor megérkezett a busz. Felszálltam a vibráló, fénycsövekkel haloványan kivilágított buszra, és azóta már nem láttam olyat többet...

Névnap - Szilvia

Amikor hétvégén lementem hozzá, nem is tudtam még, hogy az egész család összejön ilyen alkalomra is. Nálunk egy-egy névnap nem nagy pukkanás, Győrött azonban...
...egy szép délután volt.

Mikor leértem Őt is és Anyukáját is megköszöntöttem. Két Szilvi, jobb mint egy. Tartja a kitalált közmondás. Persze nekem "csak" az én Szilvim kell.

Bár már találkoztam a családja többi tagjával is, gyakrabban inkább szüleit látom.

Mikor megjött mindenki - Szilvi nagyszülei, vagyis ahogy ő hívja őket, Mama és Papa, unokatestvére Patrícia (Patti), és az ő anyukája, Irénke - rögtön sokkal családiasabb lett a hangulat a lakásban. Érezhető volt, hogy egy igazán összetartó família ez. Szilvike anyukája, temérdek pogácsával és süteménnyel várta őket. Készült a kávé, oldott, fesztelen hangulat alakult ki. Nagyon élveztem.

Először is Irénke szórta a poénokat - látszik hogy ebbe a családba tartozik, mert Szilvikének is roppant jó humora van.
Aztán ott van a nagyi. Vagyis a Mama. Ő az a tipikus nagymama típus, akit csak szeretni lehet. Aranyosan mosolyog, nem beszél sokat, de ha igen csak kedveseket mond.
A Papa, vagyis Szilvike nagypapája viszont egyáltalán nem beszél. Néha mond egy-egy vicceset, viszont akkor mindenki nevet. Ő a meglepetés erejével hat. Akkor,  amikor senki nem számít rá.

Vannak filmek, amelyekben vannak jelenetek, amiket úgy rendeznek, hogy miközben például egy családi házban mutatják a mulatozást, nevetgélést, és érezni a bensőséges légkört, a kamera mind távolodik az ablakon kifelé, közben egy lágy dallam átveszi a zajok, és kacajok hangját, közben pedig már kívülről látszódik a ház.
Én valami ilyesmi idilli képet képzeltem el, illetve éltem át akkor.

Mintha egy második családom is lenne. Nagyszerű érzés.

Várakozás - Posta

Nem egyszerűen csak posta. Magyar Posta. Külön fogalom ez a magyar emberek között. Talán van külföldi is aki átérzi azt, amiről éppen írok, de nem valószínű. Ha szépen akarom megfogalmazni, kuriózum. De sajnos negatív ételemben.

A Kolosy téri Posta családias. Talán ez az egyetlen pozitív jelző ami elmondható róla. Erre ugyan nagyban rájátszik az a tény is hogy nem csak önmagában álló, holmi postáról van szó. Ez a fiók egy bevásárló - hogy is mondjam - áruházban(?) található. Azért nem vagyok biztos a megfogalmazásban, mert manapság az áruház, mint szó mást jelent, mint amit én szeretnék most kihozni belőle. A lényeg hogy kicsi az épület amelyben található.
Itt majd' minden boltos, étteremtulajdonos jószerivel ismeri egymást. A biztonsági őr kedves, köszön, beszélget.
Külön belső kis terecskéje van a épületnek. Az első emeleten pedig ott a Posta.
Belépve semmilyen stílushoz sem hasonlító, fa szekrényszerű-képződményből áll a belső tér. A biztonsági őr itt is köszön. Néha. Ha van kedve. De mit várhatunk? Már megszoktuk. Nem számít, nem azért jöttünk, hogy cseverésszünk.
Odamegyek egy ablakhoz, csekket feladni. Ha sokan vannak, sem kell olyan sokat várni, vagy talán az én türelmem végtelen, nem tudom. Aránylag sok pénztáros dolgozik egy időben, szóval hamar lefaragják a sorokat. A pénztárak U-alakja közrefog egy másik dolgozót. Ő kint ül egy asztal mellett. Ő irányít segít, megmondja mindenkinek kérdés nélkül is hogy hányas ablaknál mit, hogyan, merre.

Én a főpénztárhoz jöttem. Pénzt váltok. Apróra. Illetve csak szeretnék, mert előttem még ketten állnak, és aki a lefüggönyözött ajtó mögött ül, arról azt sem tudjuk mióta van bent, fiú-e, vagy lány. Nembaj, várok.
Türelmes vagyok. Közben nézelődök, de mit nézzen az ember ilyenkor. Bekeretezett, falra akasztott nyomtatványok, pecséttel, vezérigazgató aláírásával. Nagyon érdekes. Ezeket is csak azok olvassák el, akik már végleg megunták az életüket a Postán. De érdekes dolog ez. A várakozás közben - már az előttem álló hölgy is bement -  tudatosul, hogy üres a Posta.  Csak én vagyok, a pénztárosok meg a biztonsági őr. És tudatosul, hogy nincs előttem sor, egy darab ember se, de én mégis várok. Furcsa érzés.
Akkor a kint ülő odaszól az ablakok mögöttieknek. "Csak így maradjon..." - mármint üresen.

Mikor sorra kerültem, a főpénztáros hölgy közölte velem, mégsem tudok pénzt váltani. Várjak még 10 percet. Gondolom időzáras a széf. Mindegy miért várok. Akkor is megy az idő. Persze abból a 10-ből 15 perc lett. Nembaj. Én türelmes vagyok. Végül sikerült váltanom.

A lényeg, hogy az ilyen plusz időket (mások elvesztegetett időnek nevezik) lehet merengésre, gondolatokra "pazarolni'. Hogy mire jó? Nem tudom. Csak érzések. Más emberek persze megtervezik az egész hetüket ennyi idő alatt. Én inkább merengek. Mert hangulatossá teszi azt is, ami egyébként máskor nem lenne az, mert sietünk, neadjisten hamarabb sorra kerülünk.

Azt mondják, az ember 90%-a víz. Szerintem 90% érzelem, és 10 % hangulat. Vagy fordítva. Elmosódik a határ a kettő között.

Metrózások

Sokan vannak. Mennek le. Felfelé is jönnek. Sosem fogynak el. Állandó mozgásban vannak a föld alatt. Különös világ ez.
Furcsa belegondolni, hogy emberek azért mennek le a föld alá, hogy minden mást maguk mögött hagyva (vagy inkább maguk fölött) átvágjanak autók, villamosok, épületek alatt. Hogy kikerüljék a dugót, a stresszt. Furcsa mégis, hogy ez is egy stresszes megoldás. Az emberek tülekednek, lökdösődnek, morcosak, idegesek. Sietnek. Mindenki máshová.
Különös világ ez. A Metróba belépve jellegzetes szag fog meg szinte mindenkit. Illetve csak azt aki odafigyel erre, vagy észreveszi. Aki nap mint nap megy le-föl, azt nem is érdekli. Megszokta. De néha jó úgy járni a Világban, hogy úgy tekintünk rá, mintha most járnánk itt először. Hihetetlen, mennyi érdekeset lehet így észrevenni.

Az emberek arcának bámulása is rengeteg érdekességet rejt. Különböző vonások. Különböző célok. Szinte mindenki arcára kiül, éppen milyen kedve van. De nem csak ez. Sokaknak az is, hogy mivel foglalkozik. Persze a ruházata, és ápoltsága is befolyásol. Kiülnek az arcaikra a gondolataik. A félelmeik. A kedélyállapotuk. A hangulatuk. Érdekes figyelni. A jó emberismerő sok mindent levonhat ezekből a megfigyelésekből.
Aztán ott a metrókocsi. Orosz. Még egy itt maradt "emlék" azokból az időkből, amikor ez is hatalmas dolognak számított. Pedig nézzük kívülről ugyancsak; most is annak számít. Vasút a föld alatt? Érdekes, furcsa, hangulatos.

Még érdekesebb érzés látni, hogy a piros/kettes vonalon felújították a peronokat. Persze a metrókocsik maradtak. Ez a kettősség egy olyan kontrasztot ad, amit talán semmi más. A jelen, a modernitás, és a múlt találkozása szó szerint, öt percenként.

Gyakran elképzelem milyen is lehet időutazni.
Semmi egyebet nem kell tenni, mint az egyes, a kék metróvonalat végigutazni.
Az egy igazi időutazás. A peronok ugyan olyanok, mint mikor elkészítették őket. Csak "kissé" mocskosabbak. Ha holnap lemennék az egyik állomásra a kék vonalon, és valamiért csak fekete-fehérben látnék, talán észre sem venném, a változást. Olyan, mintha egy régi fotót nézegetnénk. Csak éppenséggel mi vagyunk a fénykép szereplői.

Közben pedig épül a negyedik. Új vonatokkal, új pályával, új vonalon. A következő generációnak. Akik majd talán ötven év múlva lemennek az akkor már kissé dohos szagú, szürke peronokra, és talán ugyan ezen érzések, fogalmazódnak meg bennük, vagy hasonló hangulatok fogják el őket.

Este, tea, internet

Úgy gondolom, hogy egy csésze forró teán nem kell mit magyarázni ha hangulatról esik szó. Nekem mégis egy különleges érzés, mikor este, olyan 8-11 óra tájban, mikor már megvacsoráztunk, leülök egy forró teával az íróasztalom elé, bekapcsolom kedvenc zenéimet (ez már önmagában egy hangulatkeltő dolog) megnézem kedvenc oldalaimat, közben beszélgetek barátaimmal.

Ehhez hozzá tartozik az a tény is, hogy kint hideg van. Ősz. Talán tél. Igazi melegséget, biztonságérzetet ad egy jó forró, édes teázgatás.
Szinte beleesni a székbe. Néha kortyolni egyet-kettőt.
Egyszerűen hangulatos.